2008.június.18. napra pontosan ekkor voltam 21 éves, ami már önmagában is egy szerencsés szám.
De kezdjük kicsit korábban. 2008 januárjában költöztem be a kollégiumba - korábban csak egy nyarat laktam ott- és egy olyan lány mellé kerültem, aki mellől elköltöztek "nem bírták elviselni a stílusát" címmel. Beköltözés napja meglepetést tartogatott számomra, hisz tudtommal tilos volt bármilyen állatot tartani. A szobában bár emberi lény nem tartókodott, de helyette fogadott, mint később tulajdonosától, Sáritól megtudtam egy Mayzika névre hallgató/vagy nem hallgató patkány.
-Nos, én mióta az eszemet tudom, azóta állatvédő vagyok, irtózom a kígyóktól, de ha bajban lenne, megmenteném, gondolkodás nélkül. De hogy is mondjam szépen, kicsi koromban tanyán laktunk Nagyikáméknál és azért azt el lehet képzelni, hogy a patkányokat nem friss tejjel vártuk minden reggel mint ahogyan Indiában teszik azt. De még csak a megtűrt kategóriát sem élvezték, a "nyírtuk, mint a répát" kifejezés már jóval helyt állóbb.
Bár fájt, hogy segítenem kellett ebben, mert elvem, hogy minden lény a földön megérdemli az életet és nincs jogunk elvenni azt, de a lépés ésszerű és logikus volt miszerint menniük kell, na meg persze szavazati jogom se volt.- na de vissza a kolihoz, szóval beköltöztem, egyből elkezdtem neki gügyögni, próbáltam rájönni lehetünk-e barátok? Volt nekünk mindeféle állatunk, a szarvasmarhától kezdve.. ló, birka, kutya, macska, malacok.. minden, amit el lehet képzelni egy gazdaságban, nekem ami "saját" állat volt az a nyúl, kutya és malac. Ezek áltak közel a szívemhez.Na a lényeg, hogy volt némi fogalmam arról mégis, hogyan viszonyuljak egy ismeretlen kisállathoz.
Na de vissza Mayzikához, estére megérkezett Sári is, beavatott mindenbe, amit tudnom kell. Napközben aludt, este viszont éber lett és elkezdett motoszkálni, enni stb.. Na, az esti motoszkálással nem volt semmi gond, ugyanis mód felett jó alvó vagyok, felőlem a tetőt is elvihetik, csak a takaró meg az ágy maradjon. Jó kolisok révén éjfél előtt nem volt alvás, így addig foglalkoztunk vele és mivel sokat is voltunk egyedül így megszerettem. Csokival kényeztettem meg májkrémmel, az volt a kedvence :). Így éltünk boldogan hármasban, de közeledett a fél év vége és ugye újdonsült kisbarátom is hazaköltözés előtt állt. Kicsit sajnáltam, de örültem ennek a kis kapcsolatnak, újabb élményekkel lettem gazdagabb.
Na és akkor jött az újabb meglepetés, alapból imádom a születésnapokat, szerintem azok olyan különlegesek, hiszen ilyenkor olyan kellemes visszagondolni a mögöttem álló évre, bármi is volt benne, nekem olyan, mint a karácsony, ami a kis lelkemben mindig egy csoda. Szóval eljött a nap és mivel sose volt még szülinapi bulim, és ha már kolis vagyok, akkor most lesz, gondoltam és egész nap elvoltam a szervezkedéssel, csináltam fincsi szenvicseket meg sütiket (ja igen imádok főzni, engem ha minden kötél szakad ez kikapcsol, olyan mintha lenne rajtam egy OFF gomb, elkezdek sütni főzni és minden törlődik) szóval ebben ténykedtem.
Úgy éreztem ez a nap csak az enyém, és hogy különleges lesz. De azt nem sejtettem, hogy a meglepi nem este hanem kora délután jön be az ajtón személyesen. Sári lépett be a párjával és aranyosan ezt mondta, mivel év vége van, és mi elmegyünk, de láttam, hogy mennyire megszeretted Mayzikát nos itt a szülinapi ajándékunk: a kép ami elém tárult egy akvárium piros masnival átkötve és benne valami pici hófehér szőrcsomó. És ami eléjük:a mélységesen megdöbbent piros színben pompázó arcom. Nem mertem volna soha venni magamnak, úgy éreztem nagy felelősség, meg koliba, meg törődni vele, meg dolgozok, meg ... Annyi indokom volt miért ne, de most ott volt, meghatva és kétségek közt vettem át és azon tépelődtem most mi lesz velem? Egy ilyen kis jószág és én.. Persze mondta, ha nem akarom, vissza lehet vinni, de a rémülettől erre nem is figyeltem. Egy 3 hónapos kis csöppség volt a karomban, akiről nekem kell gondoskodnom. Több mint másfél éve élünk együtt és hogy megbántam e? Egy percig sem! Imádom, talán ilyen típusú kötődés nem volt még bennem soha, óvom a széltől is, olykor megnevelem, de az, hogy el van kényeztetve az tuti. Ilyen csodálatos ajándékot soha senkitől nem kaptam még. Mindig mosolyt csal az arcomra és mindig meglep, hogy milyen okos, van hívójelzésem is amire most már hosszas tanítás után hallgat is :)
Összegezve: Manókáról napestig tudnék sztorikat írni, nagyon sok élményem fűz hozzá, és hogy voltak-e nehéz időszakok? Hát persze, hányszor éreztem azt, hogy feladom, keresek egy szerető gazdit neki, ahol nem éri annyi kellemetlenség, mint mikor a szekrényben kellett elbujtatnom. Minden perc megérte, amit vele eltöltöttem és tudom, hogy közeleg a perc amikor el fogunk búcsúzni örökre. Ezért kihasználom, amíg velem lehet e világban. Lehet, hogy később lesz másik kisállatom, de biztos, hogy sokkal később.
És van tanulság része is számomra ami talán kötődik az előző bejegyzésemhez.
Sok helyzet van amitől félünk, amit nem merünk vállalni vagy azt érezzük ez nem fér bele az életünkbe. Legtöbbször a terep túl ismeretlen és kiszámíthatatlan. De ha egyszer döntés elé kerülünk, de mi lebeszéljük magunkat vagy kikérjük olyanok véleményét, akik lebeszélnek minket, a lehetőség lehet, hogy örökre eltűnik. Mindig érdemes újra hinni és megpróbálni, mert mint tudjuk, ha egy topmodellt lefotóznánk az utcán és egy műteremben, más képet kapnánk. Ugyanígy kerülhet más megvilágításba egy már kipróbált dolog is. És lehet, hogy ha kitérő válasszal fogadjuk az utunkban lévő eseményt életünk egyik legnagyobb élményéből maradunk ki. Persze lehet, hogy pont az elkerülés a helyes, de ezt talán mindenki döntse el maga :).
