Ismét írásra adtam a fejem, és hát történt is elég sok minden, amikor elkezdtem ezt a blogot írni hasonló érzésekkel ültem a gép előtt mint most. Egy kicsit elhagyva, egy kicsit megtörve. Azt már megtanultam soha nem szabad azt mondani, hogy soha, de mikor az ember csalódik akkor hajlamos ezzel a szóval dobálózni. Nehezen emésszük meg a kihívásokat, de mindennek van tanulsága. És ez a helyzet sem más, a képkockák kicsit lassan állnak össze, és érteni még mindig nem értem, hogy mi baj velem. Annyi miért van a fejemben, hogy nem tudom őket leírni sem, na meg persze nem is akarom.
Folytonos harcokat meguntam és azt is, hogy mindig én legyek az aki osztogatja a jó tanácsokat miközben a saját szerelmi életem nem úgy alakul ahogyan szeretném. Vicces, hogy sok srác mondta már akikkel együtt laktunk nyáron, rám is és a barátnőmre is, hogy mi milyen jó feleségek lennénk, mert gondoskodunk a környezetünkről, tudunk főzni, és normálisan állunk az élethez. De az a nagy helyzet se ő se én nem megyünk vele semmire, A pasik nem szeretik az agyon festett nőket...(na nem mintha olyan nagyon szeretném festegetni magam) és mégis ők azok akiket elvesznek, akikkel kapcsolatuk lesz. Nem éri meg rendes lánynak lenni, aki odafigyel a másikra, mert az ilyet nem értékeli senki sem. Elkönyvelik, hogy ez milyen jó, aztán keresnek valakit aki teljesen az ellentettje.
Igazságtalannak érzem ezt az egészet. Szomorúra sikeredett egy kicsit ez az írás, de ez most egy ilyen időszak.
